COMPANYNAME
AR-196
Az Ar 196 egy hajófedélzeti felderítő hidroplán. Gyártását 1936-ban kezdte el az Arado repülőgépgyár, 1937-től a Kriegsmarine standard repülőgépe, felderítő, könnyűbombázó, és tengeralattjáró-vadász feladatkörökben.
Harci alkalmazása
A csapatok felfegyverzése az Ar 196A-1-es sorozatgépekkel 1939-ben kezdődött. Ez volt az egyik legfontosabb német világháborús hidroplán, amit az 541 darabos gyártási szám is mutat (a típust az Arado mellett a Fokker és az SNCA gyárak is készítették). A vízi alaptípust követte a szárazföldi bázisokról induló A-2, majd az újra vízre szálló Ar 196A-3. E harmadik variáns fegyverzetét a tapasztalatok kalapján megerősítették és a korábbi 7,9 mm-es előrefelé tüzelő géppuskát egy-egy 20 mm-es gépágyúval váltották le. A mind erősebb ellenséges támadásokra válaszul fejlesztették ki az A-4-et, mely a harmadik sorozatgyártású modell megerősített változata volt (egy kiegészítő rádióval). Mivel a gyártás még 1944-ben is folyt, az utolsó legyártott Arado Ar 196-osok a még erősebb A-5-ös szériába tartoztak.A típus fő célja a felderítés és a bombázók támadása volt és a háború korai időszakában erre a célra alkalmasak is voltak. A típussal először az Admiral Graf Spee zsebcsatahajót szerelték fel, de idővel minden nagyobb német hajóra telepítettek. A legnagyobb német hajók (a Bismark és a Tirpitz) 6-6 Ar 196-ost hordoztak, a nehéz cirkálók hármat, a könnyű cirkálók és a zsebcsatahajók kettőt.A bal oldali képen látható Ar-196 az Admiral Hipper cirkáló katapultján áll, míg a jobb oldali fotón a Tirpitz csatahajó emel be egy küldetésről visszatérő Ar-196-ost (valahol Norvégiában).A típust a Luftwaffe több szárazföldi bázisról is üzemeltette, a legfontosabb a Biscayai-öböl volt. Németország mellett használta Bulgária, Finnország, Norvégia, Románia, valamint Anglia (a zsákmányolt példányokat). A repülő-hajózók igen nagy becsben tartották a repülőt - ennek fő oka a könnyű irányíthatóság volt, még a vízen is. A Szövetségesek különösen kedvelték a zsákmányolt Ar 196-osokat. Eredeti célra ugyan nem használták őket, viszont jó szolgálatot tett számukra, amikor az ellenséges vonalak mögé kellett repülni vagy tavakra leszállni. Az Ar 196-osokat többször használták kisebb speciális osztagok szállítására (jócskán túlterhelve)De a repülő kedveltsége nem tartott sokáig. Amikor a háború második felében már nagy számban jelentek meg hatalmas tűzerejű és mind gyorsabb bombázók, valamint a repülőgép anyahajóról indított vadászgépek, a hidroplánok hatalmas veszteségeket szenvedtek el (a típusnak semmi esélye nem volt egy élvonalbeli vadásszal szemben). A háború után a hidroplánok gyorsan eltűntek a flották kötelékeiből és hamarosan teljesen megszűnt az Ar 196-os által is képviselt repülőgép-osztály.
.1935-re világossá vált, hogy a He 60-as kialakítása hiányos, kérték a gyártót a modell kicserélésére. Ennek lett az eredménye a He 114. Az első prototípus meghajtásáról a Daimler-Benz DB 600-as 12-hengeres motorja gondoskodott, de az anyagi lehetőségek korlátozottsága miatt a gyártásra kerülő verziót a BMW 132 egysoros csillagmotorjával szerelték fel. A használat során azonban kiderült, hogy a konstrukció csak kevéssel múlja felül a He 60-ast és vízi kezelhetősége is szörnyű. Kisebb változtatásokkal kilenc prototípus készült, de ezek csak a problémák kis hányadát tudták orvosolni, nem javítottak a repülő kezelhetőségén. A haditengerészet végül megvált a repülőtípustól, amiket Romániának, Spanyolországnak és Svédországnak adtak el.Az RLM 1936 októberében elkezdte a He 114-es típussal való felváltását. Az új repülő egyetlen megkötése a BMW 132-es motor volt, a gyártók egy- illetve iker-úszótalpas konfigurációkkal is jelentkezhettek. Az irányadó változatok a Dornier, a Gotha, az Arado és a Focke-Wulf gépei voltak. A tenderen a Heinkel gyár is indult a He 114 típussal.Az Arado által készített modell kivételével az összes gép kétfedeles volt, ez jobb esélyeket adott az Aradónak. Az RLM négy prototípust rendelt a gyártótól, de mivel alapvetően konzervatív felfogás uralkodott a repülőgép tervezés terén, a minisztérium két FW 62-t is rendelt tartalék lehetőség gyanánt. Azonban gyorsan világossá vált, hogy az Arado sokkal hatékonyabb, mint a Focker-Wulf 62 V-1 és V-2 prototípusa.
Az Arado 196 prototípusait 1937 nyarára szállították le, V-1 (első repülés 1937 májusa) és V-2 iker-úszótalpas változat, mint "A" modell, V-3 és V-4 egy-úszótalpas változat, mint "B" modell. Mindkét modell tökéletes vízi landolási képességet mutatott, végül az "A" változat került gyártásba. Egy végső V-5 prototípus készült 1938 novemberében, a végső változtatásokkal.
Tíz A-0-ik modell készült el 1938 novemberében és decemberében, egyetlen MG 15-ös géppuskával a hátsó ülésnél. Öt hasonló B-0-s változat készült a földi támaszpontú csapatoknak. Ezt követte húsz A-1, ennek gyártása 1939 júniusában kezdődött, mely elegendő volt a felszíni erők ellátására.
1939 novemberében a gyártás átállt egy nehezebb A-2 típusra. A repülőt ellátták felfüggesztési pontokkal, két 50 kg-os bomba szállítására, két 20 mm-es MG-FF gépágyúval a szárnyakon és egy 7,92 mm-es MG 17-es géppuskával a motorburkolat alatt. Ezt az A-4 típus váltotta 1940 decemberében. A végső verzió az A-5 volt, új rádiókkal, pilótafülke műszerekkel, és a hátsó géppuskát a továbbfejlesztett MG 81Z-re cserélték (A Z az ikerkivitelre utal). Az típusokból összesen 541 készült, 1944 augusztusának végéig.
Németország
Kriegsmarine
Bulgária
Bolgár Légierő
Finnország
Finn Légierő
Norvégia
Norvég Légierő
Románia
Román Légierő
A típus (mint oly sok korabeli gép) átmenet volt a régi kétfedelű és a modern fémépítésű gépek között (az Ar 196 sok részletében hasonlít a vállalat Ar 95-ös kétfedelű hidroplánjához). E repülőn a géptörzs nagy része már fémből készült (bár a törzs egyes pontjain és a kormánylapátot még vászon borította). A gép farok része már önhordó volt (azaz nem kellettek hozzá áramlásrontó támasztékok).Nagyméretű, de (vadászgép viszonylatban) nem túl erős csillagmotorja korlátozta végsebességét (a hidroplánok között viszont jól teljesített). A fedett motor elé nagyméretű légcsavarkúp került, bár ezt néha leszerelték. Az Ar 196 egyszerű, V-beállítású szárnyához és a törzshöz bonyolult támasztókkal kapcsolódott a két úszó.A gép személyzetét – az akkori szárazföldi gépekkel ellentétben – két fő alkotta. A gazdagon üvegezett pilótafülkében foglalt helyet a pilóta, mögötte pedig a menetiránynak háttal ülő lövész. A lövész nem kapott zárt tornyot (ellentétben pl.: az angol Paul Bolton Defiant vadászgéppel), ráadásul látóterét a kormánylapát kettéosztotta. Bár egyáltalán nem látott sem előre, sem lefelé, erre nem is volt szükség, mert az ilyen típusú lőállások elgondolása az volt, hogy a támadók a bombázókat alulról támadják. Bár az Ar 196 (főleg a későbbi világháborús vadászgépekkel összemérve) fejletlenebbnek tűnik, a hidroplán-mércével mérve modern gép benyomását keltette